Sziasztok! :D Egy új sztorival érkeztem, amit természetesen nem egyedül írok, hanem egy barátnőmmel, akit Hyo néven ismerhettek. Szeretett volna egy történetet írni yaoi témában, így felajánlottam neki, hogy írjunk együtt és így megszületett ez a VMin párosú még fogalmam sincs hány részesnek idnuló fiction. :3 Ehhez hasonlót még nem olvastam sehol, így remélem mindenkinek a tetszését elfogja nyerni a kis középkori hangulat :) Ebben a részben mégcsak ismertetjük nagyjából a helyzetet, a következőtől viszont már beindulnak az események, szóval kövessétek figyelemmel :3
Én (Ayu) írom Taehyungot
Hyo pedig Jimint
És, hogy egy kis segítségre legyünk a történettel kapcsolatban, Hyo készített hozzá egy videót, amit ezen a linken nézhettek meg: https://youtu.be/Z5bFL1uq78k
És természetesen nem csak ezen az oldalon található ez a történet, hanem Hyo sajátján is IDE KATTINTVA
Jó olvasást és szórakozást hozzá mindenkinek! :D

Jimin POV

Mint egy felbolydult méhkas, tucatnyi ember sürgött-forgott, versenyt futottak az idővel, ami most kemény ellenfélnek bizonyult a legszorgosabb méhnek is.
Édesapám hőn szeretett áriái töltötték meg ismét a kastély tárgyalótermét, melyek halkan ütötték meg az arra járó hallgatóság fülét, kiknek nagy részének most épp volt fontosabb, minthogy dúdolja ezek szövegét. Mióta eszemet tudom, apám révén ilyen dallamok csengenek fel nap, mint nap a királyi zenekar közreműködésével, talán ez az oka, hogy a 22 év alatt már kicsit kezd unalmassá és idegesítővé válni, ám míg nincs a fejemen a korona, el kell viselnem, amit meg is teszek.
Ahogy egyre inkább közeledek a 25. életévemhez, egyre gyakrabban jut eszembe, egyszer ennek a kis birodalomnak a királya leszek. Újabb leszármazott veszi át a vezetést a Park dinasztiában és Goyohan történelmében újabb király fog uralkodni, ez pedig én leszek. Egyszerre riaszt és boldogít a gondolat. Megfordult már rengetegszer a fejemben az is, hogy mi van, ha nem leszek rá képes? Jelen pillanatban ezt érzem. Egy egész királyság élete csücsül majd a kezemben, és mint törékeny virágszálat gondoznom kell, hiszen emberéletek felett lesz hatalmam parancsolni. De képes leszek egyáltalán parancsolni? "Annyira jó szívű maga, Jimin herceg. Néhány angyalnak szárnya van, de magának koronája lesz!" – visszhangzik a várpalota jósasszonyának rekedtes hangja a fejemben, amint megannyiszor és rengeteg módon hangoztatja, milyen angyali vagyok. Az angyalok viszont nem irányításra születtek.

Hátul összefonott karokkal járkáltam a kastély köves folyosóin, szinte négyzetméterenként 5 szolga és munkás ügyködött, hogy minden a tökéletesnél is jobb legyen az ünnepségre. 80. évfordulóját fogja ünnepelni Goyohan, annak, hogy kikerült az Ígéretek Földjének fennhatósága alól és önálló királyságként írhatja tovább történelmét. Nagy ünnepnek számít ez a birodalomnak, mindenki kiveszi a részét az ünneplésben, csakúgy, mint a készülődésben. Önkéntesek százai vállalkoznak arra, hogy mint ahogy a birodalom központja, az összes település tündököljön azon a napon. A családok is mind úgy készülnek, mintha egyszerre lenne mindenki születésnapja, az asztalokra ünnepi menüsor kerül majd, mindenki szépen felöltözik és összegyűl közeli-távolabbi rokonaival karöltve, hogy ezen a napon ünnepeljenek. Sokszor eszembe jut, milyen lehet egy egyszerű, kis földműves családban felnőni és megalapítani majd a saját családom, mindabból, amit fáradságos munkával, a saját két kezemmel hoztam össze, hogy aztán büszkén mondhassam, igen, ez az én munkám gyümölcse. Ám trónörökösként ilyenek miatt nem kell aggódnom, és bizony hazudnék, ha azt mondom, nem bánom. Van, hogy hullócsillagot látva azt kívánom, ha több ideig nem is, egy nap erejéig úgy élhessem az életem, mint a királyság lakosai. Erre viszont talán sosem lesz alkalmam. Minden mozdulatomat áhítattal és tisztelettel figyelik, ha átlépem a birtok kapuit és feltűnök az alattvalók között. Mind szinte földig hajol, ezzel kimutatva tiszteletüket felém, elhalmoznak minden földi jóval, melyet azzal a sok munkával szereztek meg, amiről én csak álmodok. Áldják a Park dinasztiát, a legjobbakat kívánják, úgy tekintenek apámra, mint a Teremtőre. Istenítik és emellett őszintén és rendíthetetlenül bíznak abban, hogy a kis birodalom egyszer virágzó nagyhatalom lesz. Ennek a feladatnak a véghezvitele vár majd rám is, amit szívesen elcserélnék egy zöldségárussal a vármegyék piacainak egyikében vagy épp egy lovásszal az egyik határszéli lovardában. Kiskorom óta imádom a lovakat, melyet anyám mindig kuncogva kérdőjelez meg, apám ugyanis sosem ápolt jó kapcsolatot a négy lábú csodákkal, édesanyám se volt oda értük, érthetetlen számára, kitől örököltem ezt a rajongást.

- Felség! Mindig tudja, hol kell lennie! - mutatta fel mutatóujját a kastély fontos személyeinek egyike, Yejun, a királyi tanácsadó, aki a többiekkel ellentétben képes szót érteni velem és valami csodánál fogva ő nem tekint rám úgy, mint egy istenségre, amit nagyon értékelek, hiszen annak ellenére, hogy mióta eszemet tudom, ez vesz körül, ez a csodálat és tisztelet, valahogy mindig is távol állt tőlem és taszított. Sosem vágytam arra, hogy az emberek ennyire a magaslatokba emeljenek, ugyanis nem tartottam jogosnak, eddig még nem tettem semmit, ami a királyság helyzetére pozitív hatást gyakorolna. Titkon remélem, ez egy nap változni fog és joggal lesznek hálásak nekem, de addig és utána se várom el, hogy szinte rajongjanak értem. Ez valahogy nem én vagyok.
- Látja Yejun, ehhez értek. - Tártam szét karjaimat mosolyogva, és bár a legtöbb esetben nem hajolok meg mindenki előtt, tekintve kismillió emberrel találkozok napi szinten, mindegy lenne, ha meghajolva járkálnék össze-vissza. Emellett az etikett is úgy kívánja, az alattvalónak mély meghajlással kell üdvözölnie az uralkodó család minden tagját, különösen a király esetében, kinek jelenlétét mindenkinek, a dinasztia tagjait is beleértve, meghajlással kell megtisztelni, ezért van az, hogy a szüleimen kívül Yejun az, kinek viszonzom ezt a fajta üdvözlést. Olyan nekem ez a férfi, mint egy diáknak a tanár. Az a tanár, aki azon van, hogy tanítványa érvényesülni tudjon az életben, boldoguljon és képes legyen megállni a saját lában. Sem írásba foglalt, sem szóbeli szabály nem foglalja magában, hogy egy királyi tanácsadó szabadidejét az uralkodó fiának szentelje és szárnyai alá véve segítse, tanítsa, míg apja uralkodói tevékenységeit végzi. Hálával tartozom neki, ebben az esetben én vagyok az, aki felnéz a másikra.
- Mondja, ezúttal miért okozok ekkora örömet jelenlétemmel?
- Tudja, kérem, nem vagyok én egy kíváncsi ember... - sétálva indultunk tovább abba az irányba, amerről az öreg jött, kezeimet ezúttal fekete nadrágom zsebébe dugtam. Bár az öltönyös viselet ellen is voltam, ma kénytelen voltam magamra ölteni, hiszen apám fontos vendéget vár ismét, a kancellárt, akivel a szokásos találkozóját ejti meg, hogy megvitassák az éppen aktuális problémákat és eseteket. Ekkor, függetlenül attól, hogy akár egy másodperc erejéig is lássuk egymást, a kastélyban mindenkinek alkalomhoz kell öltözködnie, ez szerencsére nekem kimerül az öltönyviselésben.
- Persze, hogy nem... - mondtam szarkasztikusan, majd elnevettem magam. Az. De még mennyire, hogy az! Kiskorom kedves emlékei között élénken élnek azok a képek, mikor mindketten a tárgyalóterem nagy faajtajára tapasztottuk füleinket és visszafojtott nevetgélések között hallgatóztunk, amíg a birodalom vezetői tárgyaltak. Imádtam gyerekkorom minden egyes pillanatát, annak ellenére, hogy 18 éves koromig annyiszor hagytam el a birtok területét, hogy egy kezemen meg tudnám számolni. Nem aggasztott, hiszen nem tudtam, mi van a díszes falak mögött és akkoriban nem is érdekelt igazán. Anyám sokszor mesélt a jövőmről, ami rám vár, viszont rengetegszer teletűzdelte mesebeli elemekkel, amiket kiskoromban elhittem, kamasz koromban a szememet forgattam, mikor nem látta, most viszont már megértem. Nem kis dolog nehezedik majd a nyakamban, ám meg akart kímélni ettől, amíg lehet, viszont mégsem élhetek le majdnem két évtizedet úgy, hogy azt hiszem, a Park birtok a világ közepe, sőt, maga a világ. Mindig azon volt, hogy az egyetlen kicsi fiának, és egyben Goyohan trónörökösének tökéletes élete legyen. Mindent megtett ez ügyben és panaszra ezért okom nem lehet és nincs is. Ugyan eszem tudatában most már másra vágyom, mint arra, hogy a nehéz korona a fejemre kerüljön, sosem fogom tudni neki eléggé megköszönni, hogy Yejun mellett ő az, aki életre nevelt, megtanított mindarra, amit egy hercegnek tudnia kell, miközben az én boldogságom lebegett mindig szemei előtt. Ő az angyal, nem én.
- Megy ám a kémkedés a kastély falai között! - mondta olyan hanglejtéssel, mintha még mindig annak az 5 éves Jiminnek mesélne, aki imádja hallgatni történeteit. Tekintve, az anyaországból, Koreából származik, az akcentusa még inkább fokozza különleges beszédstílusát, ami sokszor késztet mosolygásra. Isten látja lelkem, sosem gúnyból vigyorgok, csak tetszik ahogyan beszél. Egészen fiatal korában költözött Goyohanba, ám még mindig érezhető az egész lényén az az idegenség, ami elárulja, nem e föld szülötte. De nincs is ezzel semmi baj. A birodalom sosem fogadta rossz szemmel az idegeneket, mindaddig, míg nem okoz bajt a királyságnak. Goyohan kapuja mindenki előtt nyitva áll, holott csak kevesen lépik át a küszöbét. Senkinek nem árt ez a kis ország, ebből kifolyólag senkinek nem áll érdekében lerombolni vagy elfoglalni. Ebből a szempontból tehát úgy tűnik, biztonságban vagyunk. Csak maradjon is így.
Csak úgy, mint ő és anyám, hatalmas kíváncsiság birtokosa vagyok én is, nyitott vagyok minden újdonságra, így terveim közt szerepel, hogy egyszer nem csak a rezidencia határát lépem át, de a királyságét is. És nem politikai okból, amire később majd megannyiszor alkalmam lesz, hanem mint egy férfi, aki tovább szeretne látni a gondozott királyi udvaron és a sövénylabirintuson, ami annyi év után is kifog rajta, és ha nem segít valaki, képes bent ragadni talán örökre. Világot akarok látni, hiszen annak ellenére, hogy sem a kastélyon, sem a birodalmon belül nem gyakori téma a Goyohanon kívüli világ, tudom, rengeteg hely van, ami arra vár, hogy felfedezzem. Azt is tudom, hogy a világ fejlődik, halad, ellenben Goyohannal, amin még mindig uralkodik a középkor, de már kopogtat az új korszak, aminek még sokat kell várni az ajtóban, a mostani eszme igencsak makacs, nem adja, ami az övé. Nem akar senki változtatni, hiszen mindenkinek megfelel, ami van. De biztos, hogy az idők végezetéig lovaskocsival akarunk majd mindenhova járkálni és a vályogházak hideg padlóján akarunk aludni? Talán kevés ember az, akinek a válasza erre nem. Én vagyok az egyik.
Yejun szavaira megtorpantam - Kémkedés? Milyen kémkedésről beszél?
- Jaj, elnézést felség, nem akartam megijeszteni, nem úgy gondoltam! - kezeit összetéve hajolt meg bocsánatkérésképp. Tény, a szívbajt hozta rám, de szemet hunytam felette - Úgy értettem, a cselédek között.
- Mármint szolgálók között. - javítottam ki. Számomra a cseléd olyan erős és megalázó szó. Foglalkozásukat tekintve azok, de nem szeretem használni ezt a kifejezést, akkor már inkább beszéljünk szolgálókról. Legszívesebben egyáltalán nem használnék ilyen megkülönböztető szavakat, de hát legyen, viszont akkor javítsunk a helyzeten, amennyire lehet.
- Még mindig elcsodálkozok, mennyire máshogy gondolkodik, mint a király - hirtelen áttértünk a szolgákról rám. Erős váltás. - Olyan nyugatiasan gondolkodik, Jimin herceg, mintha egy lenne az ottaniak közül.
- A felfogásomnak semmi köze nyugathoz, hiszen életemben nem voltam még külföldön, így alkalmam sem volt belekóstolni egy másik kultúrába. Csupán úgy gondolom, a származásnak nem kéne meghatároznia egy ember életét, ugyanis ez egyike azoknak, amiket nem tudunk megválasztani. Nincs meg az a képességünk, hogy döntést hozzunk afelett, hova szülessünk. Ennek ellenére ránk nyomódik az a bélyeg, ami az egész életünkre hatással van. Valahogy nem érzem igazságosnak. Ha már nem tudjuk megválasztani, hova szülessünk, legalább legyen lehetőségünk kihasználni mindazt, amivel a Sors megáldott. Mégsem lehet egy tehetséges gyerek íjász, ha egyszer egy földműves családba tartozik. Lovagnak kell állnia annak a kisfiúnak, akinek semmi érzéke a lovagláshoz, de nincs más választása, hiszen felmenői mind lovagok voltak. Nem, ez egyáltalán nem helyes. - hangos elmélkedésem közepette a folyosót taglaló nagy ablakok egyikéhez léptem és elmeredtem a tájban. A királyi udvar mintha egy élénkzöld lepellel lenne betakarva, a pázsit egyenletes volt, rendezett, szinte szemet gyönyörködtető volt, amint az ember szétnézett. A nagy zöld takarót kisebb épületek, kővel kirakott, színes virágokkal és fákkal keretezett széles utak keresztezték, az ablakból látható volt a királyi istálló, annak lakóival, a nagy pályájával. Minden egyes alkalommal beleszerettem a birtokba, minden gondozva volt, minden szép volt, tényleg, mint egy kis külön világ, mert a rezidencia sokkal fejlettebbnek tűnt, sokkal korszerűbbnek a rengeteg színével a vármegyék szürkeségével ellentétben. Mint oly' sok mindenen, ezen is változtatni szeretnék.

Taehyung POV

            Ez a nap is épp olyannak tűnt, mint az összes eddigi. A cselédek, akik itt dolgoznak a kastélyban, ugyanazzal a napi rutinnal végezték a dolgukat, mint mindig. Mostak, takarítottak, és ha én úgy akartam, egy csettintésemre máris a lábaim előtt hevertek, mélyen meghajolva, hogy teljesítsék minden kívánságom. A konyhán, ami a földszinten helyezkedik, sütnek-főznek, ínycsiklandozó illatokat árasztva magukból, arra hívogatva szerény személyemet, hogy odamenjek és csenjek egy keveset ebből és abból, minden falatot végigkóstolva. Kisgyermek koromban a dadától, aki rám vigyázott, gyakran kaptam szidást, hogy mégis hogy van merszem ilyeneket tenni. Többször is csak úgy köptem hozzá a szavakat, hogy nem az anyám és apám se, így nincs beleszólása abba, mit csinálok. Jogos, nem? Annak tűnik és mai napig is tartom magam a véleményemhez, de egyre több családtagomtól kapom meg, hogy ideje lenne felnőnöm, rendesen tanulnom, tisztességesen viselkednem, nem füllenteni a tetteim nagy részéről, hiszen egy egész birodalom élete lesz később a kezemben. Márpedig a nép nem egy ilyen kis mitugrászt akar a nyakába, a Hwayae birodalom sorsát kockáztatva, ami oly fényesen ragyog hosszú évtizedek óta. Hála apámnak, aki igazságos és bátor, tökéletes uralkodóként Ázsia egyik leghatalmasabb személye. Az ő helyét kell átvennem, ha eljön az ideje, éppen ezért reménykedem benne, hogy nem fognak háborúk dúlni az elkövetkező években, mert nem érzem magam megérettnek erre a szerepre. Nem vagyok királynak való. Nagyon jól megvagyok a herceg címet viselve, élvezve az élet adta kényeztetést. Mindent megkapok, amit csak akarok. Nem kell másokkal foglalkoznom csak magammal. Sokat szökdöstem is már, de mindig megtaláltak. Huszonkét évesen úgy érzem, épp itt az ideje, hogy a saját utam járjam, és ne szólhassanak rám, amiért világot szeretnék látni. Nem lenne rossz valakit megismerni, akivel békésen ellennék, együtt kibeszélhetnénk az igazságtalan cselédeket, akik néha túl sokat képzelnek magukról. Azt hiszik, egy herceggel így bánhatnak, mikor nem! Volt már rá példa, hogy e miatt cseréltettem le valakit. Őszintén, egy szemernyi megbánást sem éreztem a mai napig.

            Felugrottam baldachinos franciaágyamból, ahol már az asszonyomnak kéne feküdnie, ahogy a szüleim, a király és királyné mondaná. Nem is értem, miért siettetik a házasságot. Nem szeretem, ha rám erőltetnek valamit. Szerintem mindenkinek szíve joga megválasztani élete párját, de ők sikeresen beterveztek a későbbi napok egyikére egy leánykérési rendezvényt. Már előre látom szemeim előtt, ahogy a muzsikusok nekivetik magukat a hegedűk húrjainak kínzására, fogcsikorgató hangokat kicsalva belőlük. Nekem is kellett tanulnom hegedülni, hiszen hercegi kötelességem belekóstolni minden szakterületbe, de kedvencem a lovaglás volt mindig is. Azon felül pedig az íjászat. A kettő ötvözete maga a mennyország! Eleinte senki nem akarta engedni, így ismételten a settenkedéshez kellett folyamodnom. Kiszöktem éjszakánként, a lovam felnyergeltem, a vállamra kaptam az íjam és az íjtartót, majd gyakoroltam órák hosszakat. Majd ezt így folytattam feltűnésmentesen, míg úgy nem éreztem, hogy eljött a napja annak, hogy felfedjem tehetségem a királyi család előtt. Sokan eljöttek aznap megnézni, egy verseny volt. Amint észrevett a közönség a felszerelésemmel, amivel lóra pattantam, elakadó lélegzettel várták, mi fog történni. Végigmentem minden akadálypályán, mellette pedig az utolsó pillanatban az egyik szolgáló kezében lévő teli tál gyümölcsnek a tetején ékeskedő almát céloztam meg, amit el is találtam és a szemben lévő fába fúródva az íj, a zamatos piros színében pompázó átlyukasztott finomságot darabokra törve, kifröccsentve magából az utolsó kis csepp levet is, megadta magát. Az emberekben az ütő is megállt, én pedig büszkén húztam ki magam. Előtte sose céloztam még ilyen jól. Ráadásul nem épp ilyen célpontra. Természetesen megkaptam a szidást a szemtelen viselkedésemért, a szobámba zártak, két őrt is állítva az ajtóm elé, ki ne tudja szökni, így két hétig ott kellett sínylődnöm. Akik alattvalók betértek hozzám ételt és frissen mosott ruhákat hozni, azoknak is azonnal leszedtem a fejét, így nem tértek vissza többet.

            A tükröm elé lépve túrok kissé borzos, felfelé álló sötétbarna tincseimbe. Sosem gondoltam magam ízléstelennek. Éppen az ellenkezője volt rám igaz. A külsőm csak jobban kiemelt a tömegből, így ha valaki is egy pillantást vetett rám, azonnal levehette a dolgot, én vagyok a király fia. A pompázó, színekben gazdag városban a legtöbbek figyelmét mindig magamra vontam, ha lenéztem arra. Nem sűrűn tettem így, mert nem szerettem volna bemocskolni magam az aljanép levegőjével, így azt hiszem már csak a kisugárzásommal is ellenszenvet váltottam ki egyesekből. Hwayae egy igazán szép és tündöklő királyság. A fejlődés egyre gyorsabban halad nálunk, az embereknek egyre több lehetőségük van dolgozni, szórakozni és még sorolhatnám. Határozottan kijelenthetem, hogy a Kim dinasztia sokkal hatalmasabb, mint a többi, amikről tanulnom kellett már életem során eddig sokszor. A kastélyunk hatalmasabb, mint bármi, amiről eddig hallottam és külsőleg is sokkal szebb, színesebb. Értem ezt úgy, hogy nem olyan királyságban élünk, mint a középkoriak, hanem már kezdünk a moderné válás útján haladni egyre gyorsabban. Csak remélni tudom, hogy emiatt senki nem fog minket megtámadni, leigázással fenyegetve minket, ezzel háborút robbantva ki. Akkor nekem is a sereg élére kellene állnom, márpedig háborúba nem szeretnék belefolyni. Az csak vért és igazságtalanságot szül. Fogadja el mindenki, hogy mi vagyunk a jobbak. Vagy ha már területi foglalásról van szó, akkor intézzük ezt szebb módszerekkel, mondjuk tárgyalással és egyéb mással. Lehetne konkordátumot is kötni, de abba kétlem, hogy túl sokan belemennének. Én minden bizonnyal nem ilyen kínzó módon intézném el a dolgokat. Jobb a békesség.

            Kilépve a lakosztályomból, a vörös szőnyeggel borított folyosóra léptem. Szerencsémre senki nem járt erre, így a különféle faggatózó kérdéseket megúszva indultam a földszintre, ahol egyenesen a konyhába szerettem volna térni. Már távolról érezni lehetett a finomságok illatát a levegőben áradni. Nem is értettem soha, hogy bírnak ennek ellenállni az emberek. És a szakácsok? Bizonyára sunyi módon beleesznek mindenbe. Nem mintha nem ugyanezt csinálnám én is, de nem mernek rám szólni, hiszen ismernek már annyira kisgyermekkorom óta, hogy tudják, velem nem érdemes packázni egy tőlem lentebb elhelyezkedő személynek a ranglétrán.

-          Mi finomat készítenek e mai napon? – Léptem be mélyen a levegőbe szippantva, a szakácsoknak címezve a kérdést, akik hozzászoktak már a gyakori társaságomhoz.

-          Ezek ebédre lesznek, felség. – Hajolt meg az idősebb mélyen, őt pedig követte a másik. – Volna némi óhaja? Kérése számunkra parancs! – Folytatta továbbra is meghajolva, várva a válaszom.

-          Édesre éhezem. – Adom ki a parancsot.

Ők hozzászokva a viselkedésemhez, azonnal nekiláttak valami finomság elkészítéséhez, amit csak és kizárólag nekem szánnak. Remélem, bőséges adaggal készítenek, hogy éjszakára is legyen becsempészve a lakosztályomba. Volt már rá példa, hogy így tettem és még sose buktam le. Természetesen, nem szabadna a késői órákban ilyenekkel tömnöm magam, de ha egyszer a szemem kívánja, nincs mit tenni. A szüleim is sűrűn dorgáltak ezért, de mindig lepergett a vállamról. Ha valóban szíven ütött, amit mondtak, csak kiszöktem a lovamhoz az istállóba és hosszú órákig vele voltam. Sokkal jobban megért, mint bárki más.

És ekkor ugrott be az ötlet a fejembe. Ha kijjebb léphetek, mint ahol eddig szemlélődhettem a birodalomban, akkor meg kéne lesnem a határokat. El kéne néznem arra, hátha belátást nyerhetnék egy másik dinasztia hagyományaiba. És így is fogok tenni.

Jimin POV

Yejun kis idő múlva magamra hagyott, mondván, még fel kell készülnie a tárgyalásra, ami néhány órán belül megkezdődik, így hát ismét egymagamban folytattam utamat, mely egészen addig céltalan volt, míg a szobám hatalmas ajtajai elé nem értem. Kicsiny, törékeny alak rajzolódott ki, ahogy egyre közelebb értem. Egy kétségbeesett szempár pillái rebegtek, amint a lány felé magasodtam. Nem voltam egy toronypöcöktető ember, de ez a lány elêg alacsony volt ahhoz, hogy magasságom hozzá képest métereknek tűnjön. Rémült volt, mintha okot adtam volna félelmének. Azt szeretném, ha mindenki tudatában lenne annak, hogy bár a király fia vagyok, én is ember vagyok, nem elérhetetlen, én is élem az életem, mint ők. Érzéseim vannak, szükségleteim. Olyan vagyok, mint bárki más, semmivel sem különb, vagy több.

- Segíthetek, kisasszony? - immár közel álltam hozzá, de mégis megtartva a tisztes távolságot. Lemosolyogtam rá, mire ő félve nézett rám, és egy vörös borítékot nyújtott felém hófehér, vézna kezeivel szorosan, gondosan fogva azt, mintha egy pillangót tartana, ami bármelyik pillanatban elröppenhet. Szemöldökeim felszökkentek a vörös borítékot látva. Kínai szokás szerint a vörös boríték szerencsét szimbolizál és pénzt tartalmaz. Mégis ki akar nekem pénzt adni? Ha meg mégsem az van benne, akkor mi?

- Ki küldi? - kérdeztem érdes hangon, és bár nem állt szándékomban, sikerült ezzel a frászt hozni a már így is rémült lányra.

- Seojoon unnie nyomta a kezembe, azt mondta, tegyem a felség ágyára - lehajtott fejjel állt, maga előtt ujjait tördelte, és egér hangon beszélt hozzám. Boríték az ágyamra? Egyre kíváncsibb lettem.

- Értem. Köszönöm, elmehet. - elvettem tőle a kis vörös "meglepetést". Rákérdeztem volna, mi van benne, de szemlátomást ő sem tudta. Amint kinyitottam a súlyos ajtót, szemem sarkából még láttam, ahogyan az amúgy számomra ismeretlen szolgáló meghajol, majd siető léptekkel távozik.

Belépve a szobába, a borítékot hanyagul odaejtettem, ahova szánták és szekrényemhez léptem, hogy a fekete öltönyömet olyan ruhára cseréljem, amiben kevésbé okozok majd feltűnést odakint. Úgy döntöttem ellovagolok a folyóhoz, ahova gyakran járok, és ott ejtem meg a boríték kinyitását, ha már így az ölembe hullott.

Kisebb kutakodás után találtam meg azt a bézs színű nadrágot és fehér inget, amit ha magamra öltök a fekete lovaglócsizmámmal, nagy valószínűséggel fogják hinni, hogy valami lovász vagyok, mintsem Goyohan hercege. Általában csak elsurranok az emberek mellett, akik a rizsültetvényeken dolgoznak vagy épp csak arra járnak, eddig nemigen szúrt szemet nekik valódi kilétem, ha meg mégis gyanakodni kezdtek, akkor sem akartak hinni a saját szemüknek, hogy a trónörökös paraszt ruhában rója a birodalom útjait egy egykor csatákban résztvevő lovon, minek hajdan fényes szőre múltjának rabjaként fakult ki.

A tükörhöz léptem, miután átöltöztem, megigazgattam barna hajamat, és egy bólintással nyugtáztam; indulásra készen vagyok. A nadrágnak egy zsebe volt, az is belül lyukas, tekintve a királyi lovászfiú már szükségtelenné vált ruháját kértem el, a borítékot a hasam és a nadrág korca közé dugtam, ügyelve arra, hogy biztosan ott maradjon. Mivel nem tudom, mit tartalmaz, ki tudja, mekkora galibát okozna, ha valaki más nyitná ki helyettem. Tekintettel arra, hogy azon ritka pillanatok egyike volt most, hogy megszegtem az egyik szabályt, azon az útvonalon távoztam, amit hasonló esetekben veszek igénybe. Kiléptem az egyik kisablak széles párkányára, leszökkentem az első emelet tetejére, végigfutottam annak szélére, majd a gondozott falon futó növénytartó oszlopán lemásztam. Innen már szabad volt az út az istálló felé, amelyben azon lovak tartózkodtak, melyek már nyugodt, nyugdíjas éveiket töltik. Egytől sem válunk meg, ha egyszer a birodalom kegyeit élvezheti, míg szükség van rá, élete végéig maradása van. Ott volt az a szürke is, ami három évvel idősebb nálam, azaz 25 éves, ami a lovaknál már igen becsületes kor. Apám egyik hű lovagja fogta egykor kantárja szárait, mindaddig, míg egy lovagi tornán életét nem vesztette egy aprócska figyelmetlenség miatt. Az idő nem kegyelmez senkivel, a nagy szürke kanca is áldozatául esett az éveknek. Gyors mozdulatai lomhákká váltak, fekete szeme mára már a munka gyötredelmeiről árulkodtak, mégis, van benne valami, ami olyannyira köt hozzá, hogy fontossá vált nekem az évek során. Tekintettel teljesítőképességére, vele megyek sok helyre, amiről tudom, nem terheli meg az öreglányt. Mintha ő is akarná, hogy igen, arra menjünk, amerre látunk, és ilyenkor mintha megfiatalodna. Hiába állat, egyéniség.

- Szervusz szépségem - üdvözöltem, amint bokszához értem, ő pedig szokás szerint kíváncsian dugta ki kos fejét annak ajtaja felett. A vállamra akasztott kantárral és karomon tartott nyereggel mentem be hozzá, hogy ott felnyergelhessem. - Látom járt itt a lovász - jegyeztem meg, amint végigsimítottam hátán és megkönnyebbültem láttam, hogy szőre le van kefélve, így nem hárul rám ez a feladat. Ahogy elkezdtem felszerelni, egyre csak az oldalamat kezdte bökdösni, valószínűleg tudomást szerzett az ingem alól néha kikandikáló vörös borítékról és abban reménykedett, hogy valami finomságot rejt számára.

- Sajnálom Jeontugi, ez nem a tied - toltam el a kanca fejét kuncogva - Képzeld, egy szolgáló adta a kezembe, nem tudom, mit rejthet. Majd a folyóparton megnézzük... Rendben? - a heveder meghúzásával bajlódtam közben, most vagy direkt nagy levegőt vett vagy a lóból hirtelen malac lett és már nem elég neki a jelenlegi heveder, hogy átérjen rajta. Hát majd kiderül, ha netán nyergestől lefordulok róla.

Szép napunk volt, a nap sütött, melegét a lágy szellő enyhítette, amint az mintha simogatta volna a rizsültetvényeket, a ló fakó sörényét és arcomat. Vasárnap lévén nem dolgoztak az emberek, rajtunk kívül nem is volt kint más, csak pár madár szállt ide-oda. Jobb kezemmel a kantárszárakat fogtam, míg balom a csípőmön pihent, ujjaim pedig szabálytalan ütemet doboltak az oldalamon. Csak Jeontugi patáinak dübögése hallatszott közel s távol. Mikor az embereknek nem kell dolgozni, mind a vármegyék központjában keres magának szórakozásra alkalmas programot vagy épp otthonában tölti szabadidejét. Ilyenkor a termőföldek és környéke élettelenné válnak, azt várják, hogy ismét munkások százai lepjék el. Vagy épp élvezik a nyugalmat? Én biztosan. Jó néha kiszakadni abból a mókuskerékből, ami olyan egyformán pörgeti a napokat, hogy néha úgy tűnik, mintha minden nap ugyanaz a nap lenne, csak más dátummal. Kiszakadni az etikett, szabályok, elvárások karmai közül, amik bár itt is ugyanúgy érvényesek, mégsem von felelősségre senki, hisz a lovon kívül senki más nincs jelen. Nem mintha olyan nagy bandita lennék, hogy sorban szegnék meg minden szabályt. Az ember néha vágyik az egyedüllétre. Az egyedüllétre, nem pedig a magányra, ami sokszor tűnik jónak, de végül ránk nehezedik és nehezen szabadulunk tőle. A kettő között hatalmas különbség van. Engem viszont most egyértelműn a kívánt egyedüllét fogadott maga mellé, ami megengedi, hogy gondolataimat rendezzem, vagy csak egy fa árnyékában üldögélve nézzek ki a fejemből, gondatlanul.

Eddigi lépésben haladó tempónkat gyorsítani szerettem volna, amint a folyó partjára értünk, így csizmám sarkával megböktem a ló oldalát, mire az először ügetni kezdett, majd vágtába ugrott. Ráérős, kényelmes vágtája volt a kancának, és mivel alapból nagyokat lépett, ilyenkor a nyeregben ülve olyan érzése támadt az embernek, mintha egy kényelmes hintában ülne, amint az ringatja. Imádok lovagolni. Imádom az érzést, ami ilyenkor körülölel: szabadság. Mindig ezt érzem és ha tehetném, a lovaknak szentelném minden időmet, velük foglalkoznék életem végéig.

A folyó ezen részén, ahol gyakran járok, sekély a víz, olyannyira, hogy a közepén is maximum a hasamig ér, nemes egyszerűséggel átsétálhatnék a túlpartra, még csak úsznom sem kéne. De eddig még nem tettem. Sem én, sem senki más. Nem tudom, másokat mi tart vissza, és hogy őszinte legyek, engem sem. Valami mégis megakadályoz abban, hogy Hwayae partjaira lépjek. Az a birodalom szöges ellentéte Goyohannak, talán ez az, ami taszít.

A víz fel-felcsapott, amint az Jeontugi lábaihoz értek. Szerencsére a legtöbb lóval ellentétben ez a szürke nem tekintett úgy a vízre, mint a világ legijesztőbb dolgára, így nem okozott gondot, hogy a vágta közben néha az épp arra érkező elhaló hullámok érintették lábait.

Balom is már kezdett vizes lenni, de nem zavart, csak élveztem a kellemes vágtát, és gondtalanul néztem a tájat, ami csak elmosódva suhant el mellettünk. Észre sem vettem, mennyivel messzebb mentünk a megszokottnál, ám ez sem foglalkoztatott. Úgy éreztem, mennem kell még, míg valami azt nem súgja, álljak meg.

Viszont nem sokára megállás következett. A folyópart ezen szakasza már nem volt olyan egyenletes, mint eddig, hiszen a víz már nem mosta annyira, néhol kisebb gödrök vagy épp buckák tarkították a sötét homokot, melyek egyikében a kanca megbotlott. Hirtelen bukott előre, amire egyértelműen nem voltam felkészülve, így vele együtt én is előre estem, le a nyakára, majd a hirtelen megállás következtében lebukfenceztem a nyirkos homokba, míg a ló hajszálnyira mellettem dőlt el, kis híján rám zuhanva a 600 kilójával.

Taehyung POV

      Később, ahogy terveztem lelovagoltam a folyópartra, ahol a szokásos helyemet elfoglalva egy öreg fa törzsének döntve hátam, tépkedve a fűszálakat ültem és szívtam magamba a friss levegőt, megnyugtatva lelkem, hogy itt senki nem találhat rám. Lovam szabadon hagytam, had legelésszen egy kicsit, hiszen naphosszakat bezárva tölt az istállóban. Ilyenkor legalább megadatik számára egy kis szabadság.

A csendet viszont a túlparton, amely már a másik királyság területének számított, a Goyoham dinasztia felől érkező paták dobogása törte meg. A levegőbe hasított egy ló szenvedő nyerítése, amelyre az enyém is felkapta a fejét. Nyomban felsőtesttel hátrafordultam, jobb tenyeremen megtámaszkodva, úgy lesve át a fa mögül, hogy mi folyik ott. Ezen a területen soha senkit nem láttam még magamon és pár állaton kívül tartózkodni. Tágra nyílt szemekkel követtem végig figyelemmel, amint a ló megbotlik, első lábai összecsuklanak és előre borulva lovasa a nyakába borul, amiben erősen megkapaszkodik, de végül egy szép bukfencet vágva elvágódik a kemény talajon. Megugrom ültemben és teljesen feléjük fordulva térdelve, kezeimmel a törzset támasztva nézek át rémülten. Sose kívánnám senkinek, hogy ilyen életveszélybe kerüljön. A fiú, aki leesett fájdalmasan nyöszörgött, mozdulni alig bírt. Talán levegőt se kapott. A legbelső elrejtett kedves énem márpedig nem hagyta, hogy ezt tétlenül nézzem végig, így nyomban felugrok és a sekély vízzel nem törődve, átgázoltam rajta, hogy segíthessek a szerencsétlen fiún.

-          Jól vagy? – Vágtam térdelésbe magam mellette felé hajolva.

Nyöszörögve, kapkodva a levegő után nézett fel szemeimbe erőtlenül. Szívem egy pillanat alatt a torkomba ugrott, amint összekapcsolódott tekintetünk. Sötétbarna csillogó szemei voltak, éjfekete haja, dús ajkai és fehér bőre. Megmozdított bennem valamit, amit abban a percben nem tudtam még hova tenni.

-          Segítenél? – Nyögte ki a kérdést könyörgő tekintettel.

-          Persze! – Kaptam észbe és már meg is fogtam vállánál, segítve, hogy felüljön.